Skip to main content

150 éve megnevezve

Német egység – jogharmonizáció, a melegaktivizmus kezdetei

I. Napóleon császár, Jacques-Louis David festménye, 1812

Az 1810-es büntető törvénykönyv első oldala, eredeti kiadás, Párizs

A jogi kontextus

A 19. századig az azonos neműek szerelmére Európa-szerte a bibliai eredetű szodómia, szodomita kifejezést használták. A 16. századtól ún. szodómiatörvények büntették a természetellenesnek kikiáltott, elsősorban azonos nemű férfiak közötti (szexuális) viszonyokat, számos országban halálbüntetéssel (a Német-római Birodalomban 1532-től – a halálbüntetést Poroszországban 1794-ben törölték el).


A világon elsőként a francia forradalom idején szüntették meg teljesen a szodómia büntetését: az 1791-ben született büntető-törvénykönyvben már nem szerepelt, és I. Napóleon császár 1810-es Code Pénaljában sem volt büntetendő.
 

Otto von Bismarck porosz miniszterelnök (1862-1873), német kancellár (1871-1890)

A német egység, jogharmonizáció

A közel 30 kisebb államalakulatból (királyság, nagyhercegség, fejedelemség, városállam stb.) álló német területek egységesítése – az osztrákok kihagyásával, vagyis az ún. kis német egység létrehozása – a Porosz Királyság és Otto von Bismarck (1815-1898) kancellár vezetésével zajlott le, 1864 és 1871 között.

1864-ben a poroszok megszerezték Schleswiget és Holsteint, 1866-ban pedig létrejött az Északnémet Szövetség. A déli német államok függetlenek maradtak, csak az 1870-es porosz-francia háborút követően csatlakoztak.

A Német Császárságot hivatalosan 1871. január 18-án, a versailles-i palota tükörtermében kiáltották ki.

A Német Birodalom térképe (Putzger – Historischer Weltatlas, 1965)

A német egység kialakításának része volt az is, hogy meghatározzák: a korábbi német államok jogrendszereiből mely elemeket vegyék át az egységes Német Császárságéba. Poroszországban és több más német államban büntetendő cselekedet volt a szodómia, amíg néhány egyéb államban – főként amelyeket Napóleon korábban meghódított (Hannover, Württemberg, Bajorország) – a szodómiatörvényeket már korábban eltörölték. A poroszok nyomására az 1866-67-ben megalakuló Északnémet Szövetség büntető-törvénykönyvének 152. §-a a porosz Btk. 143. §-át vette át, amely büntette a férfiak egymás közötti viszonyát.  

Karl Heinrich Ulrichs portréja, Jahrbuch für sexuelle Zwischenstufen, 1899

Ulrichs esszégyűjteménye (Memnon. Die Belchlechtsnatur des mannliebenden Urnings), Svájc, 1868

Az első meleg aktivisták fellépése

A jogi egységesítés körüli viták során léptek fel elsőként a korai meleg aktivisták, akik szót emeltek az azonos nemű emberek szerelmének büntetőjogi üldözése ellen.

Karl Heinrich Ulrichs (1825-95) német jogász az 1860-as évektől kezdett publikálni – először Numa Numantius álnéven, később valódi nevén. A Kutatások a férfiak közti szerelem rejtélyéről című, 1864-65-ben megjelent esszégyűjteményében kifejtette, hogy a férfiakat szerető férfiak egy harmadik nem képviselői, akik férfitestbe született nők – elnevezte őket Urningnak (magyarul az uránista kifejezést is használják).

Ulrichs vállalta fel a világon elsőként nyilvánosan saját szexualitását, amikor 1867. augusztus 29-én a müncheni jogászkongresszuson saját érintettségére is hivatkozva felszólalt (beszédét azonban a közbekiabálások miatt nem mondhatta végig).

Az 1860-as években Ulrichs és Kertbeny levelezéseik során megvitatták egymással az azonos neműek szerelmével kapcsolatos álláspontjukat, és mindketten a büntetőjogi üldözés ellen érveltek. Kertbeny 1869-ben két pamfletet is kiadott. 
A jogalkotás szakmai megalapozására a porosz igazságügyi miniszter 1869-ben szakvéleményt kért egy orvosi bizottságtól, amely kijelentette: nem tud tudományos alapot szolgáltatni a férfiak közötti szexuális együttlét büntetésére, mivel ez nem orvosi kérdés. A német politikusok végül az „egészséges közvéleményre” hivatkozva indokoltnak tartották a büntetőjogi üldözés fenntartását.

A hírhedt 175. paragrafus szövege: „A természetellenes fajtalanságot, amennyiben férfiak között, vagy állatok és emberek között hajtják végre, börtönnel kell büntetni; a politikai jogok elvesztése is megítélhető”.

Kurt Hiller: 175. §: A század szégyene! (1922), borítókép

A 175. § utóélete

Az 1871-ben létrejött egységes Német Császárság büntető-törvénykönyve 1872. január 1-jén lépett hatályba; 175. §-a az „erkölcstelen természetellenes aktusokat” öt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtotta. A törvény csak a férfiak közötti kapcsolatot büntette, a nők közöttit nem. Hatálya eredetileg csak az anális közösülésre terjedt volna ki, de később a fellebbezési bíróságok kiterjesztették a „közösüléshez hasonló aktusokra” is.

A paragrafus, több rendszert átélve sokáig életben maradt. Többször, így például 1898-ban és 1909-ben is felmerült a törvény eltörlése, és ennek érdekében küzdöttek a mozgalom különböző szervezetei: a Magnus Hirschfeld által vezetett Tudományos-Humanitárius Bizottság (Wissenschaftlich-humanitäres Komitee), valamint az Adolf Brand körül csoportosuló „Különlegesek Közössége” (Gemeinschaft der eigenen). A törvényt azonban, a beszámolók szerint sokáig nem alkalmazták szigorúan.

A 175. §-t a nemzetiszocialisták szigorították meg 1935-ben, és az 1945-ig tartó időszakban drasztikusan megemelkedett az eljárások és az elítéltek száma (mintegy a tízszeresére: míg 1931-ben 665, addig 1935-ben 2016, 1938-ban 8562 jogerős ítélet született). 1938-tól homoszexuális elítélteket koncentrációs táborokba is szállítottak (közel 15 ezer főt).

A 175. § 1945 után is érvényben maradt. Az NDK-ban 1950-ben visszaállították az 1935 előtti állapotát, 1968-ban pedig enyhítettek a törvényen (ekkortól kezdve már csak a 18 év feletti és a 18 év alatti férfiak közötti kapcsolatot büntették). Az NSZK-ban azonban jóval tovább érvényben maradtak a szigorítások, és a törvényhely végleges eltörlésére csak az újraegyesítés után, 1994-ben került sor.